Két, a covid időszak alatt lemondott koncert után végre ismét tiszteletét tette nálunk az A Day to Remember, az easycore valódi nagyágyúja. A banda korábban a 2014-es Szigeten lépett fel, így sokan és régóta várták már, hogy más, stílusrelevánsabb közegben is ellátogassanak hozzánk. Tényleg csak pár pillanata volt a koncertjüknek, ami felejthető. De azért volt.
A zenekar hatásáról vagy stílusáról most legyen elég annyi, amit már szinte mindenki tudhat, aki találkozott velük: a pop-punk jellegzetességeit már elég korán ötvözték a metalcore breakdownjaival és riffjeivel, amivel lényegében stílusalapítókká váltak. Akit pedig bővebben érdekel az ADtR színeváltozása, az itt tájékozódhat.
És hogy megérte-e várni az ADtR visszatérésére?
A rövid válasz az, hogy mindenképpen. Sőt, jó lenne, ha többet járnának a környéken. De azért nem volt tökéletes a 2025-ös fellépésük, amiben elsősorban a helyszín lehet a ludas, és csak másodsorban a koncertnaptár okozta kimerültség.
A meghirdetetthez képest szinte másodpercre pontosan kezdő Polaris is sokak számára jelenthetett vonzerőt a koncertet illetően. A fiatal ausztrál metalcore zenekar performansza pedig a tagokon kívülálló okok miatt szenvedett senki által nem kívánt csorbát.
A Polaris a népszerűbbé vált honfitársaitól, a Parkway Drive-tól merőben eltérő metalcore-t játszik,
de a szintén ausztrál Northlane-hez már némileg közelebb áll. A metalcore-t a modernebb, Architects-jellemezte oldala felől megfogó banda egyébként rendkívül figyelemreméltó teljesítményt nyújt. Dalaikat rendszeresen fűszerezik nemcsak szokatlan dallamokkal, de emo, post-hardcore és ambient jellegű gitárjátékkal is.
(El)ismertségükhöz hozzájárulhatott még a zenekar korábbi, tragikusan fiatalon elhunyt gitárosa Ryan Siew online gitárvideós jelenléte is, ám helyetteséből, Jesse Croftsból alig lehetett valamit hallani a koncerten. A hallottak kevésbé őt, mint inkább a helyszín adottságait és azokat a városi legendákat igazolják, miszerint az előzenekarokat gyakorta direkt rosszabbul keverik, mint headliner társaikat. Láttunk már azért ennek ellentmondó, pozitív példát is. Ami viszont kijelenthető, hogy
a Polaris egészen sokáig hallgathatatlanul szólt a Barba Negrában, akárhová is helyezkedtünk.
Próbáltuk jobbra, próbáltuk balra, próbáltuk hátul, de még a hangosítás közvetlen közeléből, szemből is. Az istennek sem akartak kijönni a gitárokból azok a dalmeghatározó, magas hangok. Pedig Crofts és Rick Schneider tappingeltek is bőszen, de vajmi keveset lehetet kivenni belőlük. Jake Steinhauser basszer/vokalista viszont kiemelkedett a többiek közül. Ha nem is feltétlenül a teljesítményével, de hallhatóságával mindenképpen. Sajnos az előzenekar teljesítménye így méltatlanul merülhet a feledés homályába. De ha mégis azt látjátok, hogy a Polaris errefelé jár, vagy új lemezt adnak ki, ne habozzatok adni nekik még egy esélyt. Pláne akkor, ha vevők vagytok a dallamos, érzelmes, modern metalcore-ra.
Az Imigyen szóla Zarathustra elkoptatott dallamai után pedig színpadra rohant az A Day to Remember legénysége is. Elhasznált intro ide vagy oda, nekik mégis jól állt a belépőhöz az ismert dallam. Valamint a várakozásnak is, hiszen a dalcsokrot rögtön a két, talán legnagyobb slágerükkel nyitották. A The Downfall of Us All szinte scooteri közönségéneklésbe torkollott, amit az I’m Made of Wax, Larry, What Are You Made Of? megőrülése követett. Bár nehéz dolga volt így a zenekarnak, valahogy mégis tudták fokozni a hangulatot a következő majd’ másfél órában. Az energiaszintre tehát kezdetben nem is lehetett panasz,
az ADtR úgy hozta el Csepelre a floridai nyarat, mintha csak valami tinivígjátékban lennénk.
Aztán ahogy haladt a setlist, a zenekartagokon is úrrá lett a hőség, a fáradtság és a rutin Bermuda-háromszöge. A hakninak azért közel sem nevezhető fellépésben felismerhető módon jöttek elő a jól begyakorolt, mégis spontánnak tetsző részek. Például az a felkonferálás, amiben McKinnon mentegetőzött, hogy valójában az új turnébőgősnek köszönhetően került vissza a repertoárba a Since U Been Gone, amit a tagok a Pantera ikonikussá vált Walk riffjével trollkodtak szét. Vagy éppen a valóban jópofa pólólövöldözés és a strandkellékek használata. Mindezekkel együtt pedig elmondható, hogy az A Day to Remember valójában egy szépen megkomponált fesztiválműsort nyomott Csepelen, aminél lehet többet várni ennyi idő után, de panaszkodni mégsem érdemes rá. Még úgy sem, hogy a már említett Kelly Clarkson-feldolgozás és még néhány nóta (Mr. Highway…) rövidített verzióban kapott helyet a dallistában. Ha viszont egy valódi medley, egy dalrövidítésekből álló egyveleg lett volna belőlük, az még jobban vette volna ki magát.
Nem kegyelmezett azonban a hangzás az A Day to Remembernek sem, bár a botrányostól messze volt. A mélyen búgó kása azonban itt is kérlelhetetlenül utat tört magának, mint ahogy a fáziskéséssel és túltolt hangerővel pukkanó piró- és gőzeffektek is rontottak az összképen. Az azért mégsincs rendben, hogy egy-egy sziszegés teljesen elnyomjon egy dalrészletet. De ez is csak átmeneti probléma volt, ameddig a hangulat át nem tört a problémákon. Remélhetőleg legközelebb mind a Polaris, mind az A Day to Remember méltóbb körülmények közt és hosszabb műsoridővel térhetnek vissza hozzánk. Valamint egy kicsivel jobb hangosítással, amit mindenki megérdemelne.
A Day to Remember, Barba Negra, Budapest, 2025. június 16.
Borítókép és fotók: Lányi Kristóf (Rockstation)
